Előző bejegyzésemben ígértem egy sztorit. Életem egyik meghatározó sztoriját. Mi máshoz is lenne köze, mint a nagy Ő-höz... akit azóta sokkal kisebb ő-vel említek... Nem fogom hosszúra a bevezetőt... elég ha a történetem az lesz....
Tehát vágjunk bele a lehetetlenbe... két év történései egy apró szösszenetben.... rövidített verzió indul...let's go!
Ahogy a dal is mondja "Volt egy fiú és volt egy lány, a fiú elindult az álmok útján. Volt egy fiú és volt egy lány, s a lány még most is várja talán." Persze a fiú még él és virul... de amikor az álmai útjára lépett, számomra nem csupán egy szakítással ért fel... fizikailag távozott el... egyenlőnek éreztem a halállal. A gyász 5 stádiumán mentem át. Sőt néha azt hiszem megakadtam az 5-nél. Elutasítás, düh, depresszió, az elfogadás és a továbblépés.
Mindenki különlegesnek érzi a maga sztoriját, és ez természetes....elfogultak vagyunk. Az én történetem is a föld felett 30 centivel indult lila ködben... aztán mondanom sem kell, hogy a föld rögös nedves börtönében végződött jóval a felszín alatt.
Kora nyár este volt. A lábaink előtt vígan tűz lobogott... Sokan voltunk.... Ismerősök és ismeretlenek... akkor még nem tudtam, hogy ő lesz a végzetem... egy erdei sütögetés hozott össze minket...
Én akkoriban Székesfehérváron tanultam tovább... csak a hétvégéimet töltöttem otthon... Egy ilyen hétvégén ismertem meg...
Sokszor gondolok arra, hogy mi az, ami megfogott benne. Nem illettünk egymáshoz... se külsőleg se belsőleg... bár azt mondják az ellentétek vonzzák egymást. Sebezhetőnek láttam, védtelennek, elesettnek, gyengének és nem utolsó sorban magányosnak. Szerettem volna segíteni, szerettem volna megtudni a titkát, a szemében ülő fájdalom okát... - Mindig megmentő típus voltam,/vagyok... mindig kiálltam másokért (most is), védelmeztem, mint valami anyaoroszlán, és Őt még akkor is védtem, mikor már tudatosult, hogy nem én vagyok az egyetlen nő az életében..., bár hozzá kell tennem ez a megmentősdi, nagy butaság... tudom én... - Később rájöttem, hogy csak én akartam látni benne a védtelenséget... Benne is dúlt a vihar... bennem is.... kettős életet éltünk... ahogy még sokan ezen a világon...
Tehát vágjunk bele a lehetetlenbe... két év történései egy apró szösszenetben.... rövidített verzió indul...let's go!
Ahogy a dal is mondja "Volt egy fiú és volt egy lány, a fiú elindult az álmok útján. Volt egy fiú és volt egy lány, s a lány még most is várja talán." Persze a fiú még él és virul... de amikor az álmai útjára lépett, számomra nem csupán egy szakítással ért fel... fizikailag távozott el... egyenlőnek éreztem a halállal. A gyász 5 stádiumán mentem át. Sőt néha azt hiszem megakadtam az 5-nél. Elutasítás, düh, depresszió, az elfogadás és a továbblépés.
Mindenki különlegesnek érzi a maga sztoriját, és ez természetes....elfogultak vagyunk. Az én történetem is a föld felett 30 centivel indult lila ködben... aztán mondanom sem kell, hogy a föld rögös nedves börtönében végződött jóval a felszín alatt.
Kora nyár este volt. A lábaink előtt vígan tűz lobogott... Sokan voltunk.... Ismerősök és ismeretlenek... akkor még nem tudtam, hogy ő lesz a végzetem... egy erdei sütögetés hozott össze minket...
Én akkoriban Székesfehérváron tanultam tovább... csak a hétvégéimet töltöttem otthon... Egy ilyen hétvégén ismertem meg...
Sokszor gondolok arra, hogy mi az, ami megfogott benne. Nem illettünk egymáshoz... se külsőleg se belsőleg... bár azt mondják az ellentétek vonzzák egymást. Sebezhetőnek láttam, védtelennek, elesettnek, gyengének és nem utolsó sorban magányosnak. Szerettem volna segíteni, szerettem volna megtudni a titkát, a szemében ülő fájdalom okát... - Mindig megmentő típus voltam,/vagyok... mindig kiálltam másokért (most is), védelmeztem, mint valami anyaoroszlán, és Őt még akkor is védtem, mikor már tudatosult, hogy nem én vagyok az egyetlen nő az életében..., bár hozzá kell tennem ez a megmentősdi, nagy butaság... tudom én... - Később rájöttem, hogy csak én akartam látni benne a védtelenséget... Benne is dúlt a vihar... bennem is.... kettős életet éltünk... ahogy még sokan ezen a világon...
Úgy jöttünk össze, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Filmezéssel egybekötött randik. Egy este elcsattant az első csók. Minden hétvégén találkoztunk. A nap első sugaraival búcsúztunk el egymástól... Jött az első együtt alvás. Bemutatás szülőknek mindkét oldalról. Mint egy valóra vált álom. Végre azt éreztem, hogy ott vagyok ahol lennem kell... azzal akivel lennem kell... Erősítettük egymást... nevettünk és szerettünk! Hipp- hopp eltelt szinte egy év... Aztán valahogy átbillentünk a ló túloldalára. Túlzásba vittük a rajongást.... Megszűnt a világ....Csak egymást láttuk... Elszívtuk egymás erejét... Dacoltunk a szülők akaratával... dacoltunk barátok tanácsaival... ellenálltunk... és közben elfogytunk... A kapcsolatunk hasonló volt egy sinus ritmushoz (színusz ritmus).... egyik héten a magasságokban jártunk... a következő héten a mélyben fuldokoltunk. Megannyi kompromisszumot kötöttünk és hágtunk át... Könnyeinkkel folyót fakaszthattunk volna... De persze utólag mindig okosabb az ember... Az akadályokat mi magunk állítottuk fel... Majd 2 évig húztuk-vontuk ezt... egyikünk se volt elég erős, ahhoz, hogy kimondjuk a végítéletet... sőt a mai napig nem hangzott el... egyszerűen továbblépett... ő tette meg a szükséges lépéseket... én ehhez gyenge voltam... a továbbiakban a túléléssel töltöttem a perceket...heteket... és most már lassan azt is mondhatom, hogy éveket.... Leírhatatlan az az érzés, amikor fulladsz a fájdalomtól... újból tanultam lélegezni... újból meg kellett tanulnom élni...
Azt mondják, hogy egy szakítás feldolgozásához, a kapcsolat időtartamával azonos mennyiségű idő kell... 2 év... Mindjárt jubilálunk.... :D
Ne gondolja senki, hogy fájdalommal emlékszem vissza a történtekre... A múlton merengeni butaság... a jövővel tervezni, meg felesleges... csak a jelennel foglalkozni érdemes... Csak így élheti túl az ember... Én is így tettem... és teszem...mindig...
Mondanom sem kell a sztori velős tartalmához nem elég egy bejegyzés... talán egyszer azt is közzéteszem... a magam vidám, vicces, szomorú és ironikus módján...
A tanulságom ennyi.... Egymástól/ból tanulhatunk a legtöbbet... A hibáinkból... és az erőből, aminek segítségével talpra állunk...
Azt mondják, hogy egy szakítás feldolgozásához, a kapcsolat időtartamával azonos mennyiségű idő kell... 2 év... Mindjárt jubilálunk.... :D
Ne gondolja senki, hogy fájdalommal emlékszem vissza a történtekre... A múlton merengeni butaság... a jövővel tervezni, meg felesleges... csak a jelennel foglalkozni érdemes... Csak így élheti túl az ember... Én is így tettem... és teszem...mindig...
Mondanom sem kell a sztori velős tartalmához nem elég egy bejegyzés... talán egyszer azt is közzéteszem... a magam vidám, vicces, szomorú és ironikus módján...
A tanulságom ennyi.... Egymástól/ból tanulhatunk a legtöbbet... A hibáinkból... és az erőből, aminek segítségével talpra állunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése