Álmomban mindig minden jó... általában (kivéve mikor nem). Abban a valótlan, homályos ,de gyönyörű végtelen vidéken velem vannak a szeretteim, velem vannak a barátaim, sokszor azok is akik már réges rég cserbenhagytak és velem vannak azok is akik az életben sajnos már nem. Ma éjjel is velük lehettem... így kell ezt írnom... mert (és ez legyen a mai nap csodája) enyém a megtiszteltetés ... hogy unokája lehettem.... hogy mellette lehettem. 2 év után mikor már az ember emlékei megfakultak és azok is még mindig fájón sajognak...
Ez az álom más volt, mint a többi... ez az álom szebb volt, mint a többi... Fájdalmas volt, és reményt keltő... pedig tudtam, hogy ez már sohasem történhet meg, pedig tudtam, hogy ez most egyszeri és talán megismételhetetlen, mert tudtam, hogy ő már nem lehet velünk... ő már elment és talán vissza se nézett... nem nézhetett...
Most nem voltam harcos hercegnő, most nem voltam varázsló, és nem voltam akcióhős... most magamat játszottam az álombéli főszerepben... Egy egyszerű lány voltam, akinek még élt a nagymamája... egy egyszerű lány voltam, aki hallhatta a hangját hosszú idő után először... Nem történt semmi... Csak együtt volt a család végre... Senki sem hiányzott... Azt éreztem, hogy soha nem is hiányozhat innen senki. Ennek a családnak mindig egésznek kell maradnia... És a mamám beszélt... beszélt és beszélt... és én csak annyit tudtam neki mondani, hogy "Olyan régen hallottam a hangod" majd a sötét reménytelen valóságban ébredtem... Megint nem tudtam elmondani neki, hogy mennyire szeretem.... megint nem tudtam elmondani, hogy mennyire hiányzik... másodszor sem tudtam tőle elbúcsúzni!
Arra szoktam gondolni... ha Rá koncentrálok, akkor itt terem mellettem... hall engem és lát... bár ha most is itt van, biztos mondja "Miért sírsz leánkám? Ahhh ugyanmár... miattam sírni? Fenéket! "
Még mindig olyan, mintha tegnap történt volna... az álmom után pedig újból frissek az emlékek... néha az illatát érzem... most hallhattam a hangját... de alakját sosem feledem...
Hallasz mama? Nyugodj békében... hipp-hopp elszállnak az évek... és együtt leszünk mind... mint régen!
Ez az álom más volt, mint a többi... ez az álom szebb volt, mint a többi... Fájdalmas volt, és reményt keltő... pedig tudtam, hogy ez már sohasem történhet meg, pedig tudtam, hogy ez most egyszeri és talán megismételhetetlen, mert tudtam, hogy ő már nem lehet velünk... ő már elment és talán vissza se nézett... nem nézhetett...
Most nem voltam harcos hercegnő, most nem voltam varázsló, és nem voltam akcióhős... most magamat játszottam az álombéli főszerepben... Egy egyszerű lány voltam, akinek még élt a nagymamája... egy egyszerű lány voltam, aki hallhatta a hangját hosszú idő után először... Nem történt semmi... Csak együtt volt a család végre... Senki sem hiányzott... Azt éreztem, hogy soha nem is hiányozhat innen senki. Ennek a családnak mindig egésznek kell maradnia... És a mamám beszélt... beszélt és beszélt... és én csak annyit tudtam neki mondani, hogy "Olyan régen hallottam a hangod" majd a sötét reménytelen valóságban ébredtem... Megint nem tudtam elmondani neki, hogy mennyire szeretem.... megint nem tudtam elmondani, hogy mennyire hiányzik... másodszor sem tudtam tőle elbúcsúzni!
Arra szoktam gondolni... ha Rá koncentrálok, akkor itt terem mellettem... hall engem és lát... bár ha most is itt van, biztos mondja "Miért sírsz leánkám? Ahhh ugyanmár... miattam sírni? Fenéket! "
Még mindig olyan, mintha tegnap történt volna... az álmom után pedig újból frissek az emlékek... néha az illatát érzem... most hallhattam a hangját... de alakját sosem feledem...
Hallasz mama? Nyugodj békében... hipp-hopp elszállnak az évek... és együtt leszünk mind... mint régen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése