Egy csepp barátság

Elnézést a várakozásért... Elfoglaltság van mostanában... nagyon is...mostanában első helyen a munkám áll... sajnos - és azt hiszem tényleg sajnálom, már nem azt, hogy a munkám áll az első helyen, hanem azt, hogy helyette nincs nagyon más....a családomon kívül, se barát.... se szerelem -

Régóta tervezem ennek a bejegyzésnek a megírását. Nagyon aktuális minden ember életében a barátság, mint fogalom. Szeretném itt helyben megközelíteni, hogy nekem mit is jelent... és sokan másoknak mit nem... Szeretném tisztázni, hogy miért a legfontosabb emberi kapcsolat ez ... fontosabb szinte minden egyéb emberi kapocsnál...

Jelen pillanatban, hogy úgy mondjam elég fájó pontot fogok érinteni... feszegetni... Én tipikusan az az ember vagyok, aki, amerre jár barátokat gyűjt. Könnyen ismerkedem... és könnyen férkőzöm az emberek bizalmába... igazán jól tudok hallgatni, és még jobban tudom betölteni a házi pszichológus szerepét ... A tanácsaim, az aggódásom, az átérzésem, az együttérzésem, az esetleges kételyeim, az esetleges tetteim... mind őszinték.... bár a 'barátok' sokszor nem látnak tovább az orruknál... és némelyik támadásként éli meg... (bár kérdés, hogy ha így éli meg.... igaz volt -e az a barátság...?)

Rengeteg idézetet, verset, és persze könyvet olvastam a barátságról... az igaz barátságról... annyi közhelyes sort másolhatnék ide.... szeretném körbeírni, hogy nekem mit jelent az az ember, akiért az életemet adtam volna... de már nem biztos, hogy adnám...

Egyetlen személyről fogok írni, egyetlen élő, fontos, emberről.... akivel leéltem az eddigi életem... akivel eddig, együtt vettünk részt mindenben... jóban-rosszban, ahogy azt egy FELTÉTLEN barátság megköveteli... Ő a tűz... Én a víz! Amikor én féltem... ő megőrizte a hidegvérét.... Amikor én sírtam... ő mondott két megnyugtató szót és egy perc elteltével sírva nevettünk... Amikor nevettem... velem nevetett... amikor szenvedtem, átérezte... Én a kifejező vagyok... Ő a rejtőzködő .... Én a nyílt... Ő a zárkózott... Mindketten azt hittük, hogy egyikünk sem ismeri a másikat teljesen... de mindketten tudtuk, hogy mi voltunk ehhez a legközelebb... egymásnak... átéltünk szerelmeket... átéltünk szakítást... Azt hittem golyóálló ez a kapcsolat... - nem tudom másként szemléltetni- de kiderült, hogy nem így van... egy golyónak ugyan ellenállt... illetve többnek... de egy rakétának már nem... Elszakadt valami... nem tudom, hogy mi... de már semmi sem lesz újból a régi... Remélem egyszer látni fogja, hogy mit miért tettem... Remélem egyszer tudni fogja, hogy mekkora butaság volt... Remélem érezni fogja azt a fájdalmat amit én... kívánom!? A hibáinkból tanulunk... remélem ő is fog ebből tanulni... bár a butasággal kevert makacsság nem egy jó párosítás... Tegnap annyit mondott csak nekem... hogy nem bírt már tovább jópofizni nekem... hmm elgondolkodtatott... mi volt a 20 évből akkor a valóság... az igazság.... miközben a szemembe "jópofizott", a halálba kívánt?! Fáj... azt akarom, hogy neki is fájjon... és nem érdekel az önzőségem... fájjon neki... érezzen egyszer ... csak egyszer is úgy... ahogy én... A húgom volt...azt hiszem írhatom múlt időben... talán egyszer rájövünk melyikünk vesztett többet...

"Ha eltűnik az alagút végéről a fény, akkor van a legnagyobb szükséged egy barátra, aki odaáll melléd egy fáklyával, megfogja a kezed és addig vezet, amíg meg nem látod az első fénysugarat. De ha nincs senki, a legkisebb kavicsban is elesel, felhorzsolod valamidet, és egy idő után ez a fájdalom elviselhetetlen lesz."

Ezt jelentettük egymásnak... azt hiszem már botladozunk... bár barátaink vannak bőven... de egy sincs igazán a közelünkben... azt hiszem én már el is estem... de én felkelek ( még ha segítséggel is, de van aki kezét nyújtja).... ha ő elfog esni... neki ki nyújt kezet? Azt hiszem erre mindenki tudja a válaszom... Én magam leszek...

Sajnálom!