Reggeli szonett

John Keats - Utolsó szonett

"Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélegző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön."

(Szabó Lőrinc fordítása)

Nem tagadom, mint egy gyermek ülök itt és sóhajtom bánatom. Nem tudok szabadulni a hatása alól. Képtelen vagyok kikecmeregni, kivonszolni lelkem, szívem... Elborít, elfed, elemészt! Szerelmes vagyok a szerelembe. Nem szégyellem, hogy bennem még él a remény, hogy a Földön nem halt ki végleg a hősi szerelem, mely egyben ősi is. Nem tagadom, hogy egy ilyen remény megtestesítője vagyok. Nem szégyen a romantika, inkább erény. Nem szégyen felfedni érzelmeinket, mint inkább véka alá rejteni. Merem remélni, és vágyom a tudásra, hogy köztünk járnak a fehér lovon érkező hercegek, hogy élnek köztünk rút varangyok, kik szerelmes csókra, daliás herceggé válnak.
Joggal kérdezhetitek, miért fakadtam így ki, és mi ez a nyelvezet. Pár perccel ezelőtt fejeztem be a Fényes csillag c. filmet. John Keats angol romantikus író életéről szól, vagyis inkább egy be nem teljesült, vágyakozó, fájdalmas és mégis gyönyörű szerelemről. Egy megtestesületlen, beteljesületlen álomról, mely a poéta haláláig kínzó remény marad. Egyedül halt meg, távol szerelmétől. Maga mögött hagyva Őt, összetörve, meghasadva, kifosztva, fulladva. Magával vitte a túlvilágra a remény utolsó sóhaját.

Aki még fogékony az elmúlt idők nyelvezetére, aki még hisz a tiszta szerelemben és a versek erejében. Erősen ajánlom megtekintését... sőt azoknak is, akik nélkülözik ezt az erényt. Talán rávilágít a 21. század érzelmi elmaradottságára. Hmmm... ahogy mondják, a remény hal meg utoljára...