Reggeli egyperces!

Tudod elfáradtam. Nehéznek érzem a terhet, amit cipelnem kell. A föld felé húz a vállam. Testem meggörnyed. Nem kérek segítséget, sosem kérnék, de jól esne ha valaki megfogná a kezem és együtt cipelnénk a súlyokat. Nyomaszt a félelem. Nyomaszt a következő perc kiszámíthatatlansága. Nem lehet felkészülni a legváratlanabbra. Hisz, hogy is lehetne? Csak lecsap, és kész. Tégy, amit akarsz.

Tudod túl éltem már egyet és mást. Ezt is túl fogom... így, vagy úgy. Csak hiányzol! Nélküled nehezebbek az amúgy is ólomsúlyú magányos pillanatok. Mikor látlak újra? Mikor érezhetem újra azt, hogy egész vagyok? Mikor...?!